A jelenlegi vírushelyzetet sokszor emlegetik második hullámként. Meglátásom szerint első igazán nem is volt. Talán éppen amiatt, hogy mindenki komolyan vette a veszélyt. A vírus itt volt közöttünk és sajnos áldozatokat is követelt, ugyanakkor a környező országokhoz képest nagyon szerencsésnek mondhattuk magunkat. Már csak az alacsony szintű tesztelés miatt is, olyan mértékű járvány sem volt Magyarországon tavasszal, mint akár Olaszországban vagy Spanyolországban, és ez nem a helyzet kezelésének volt köszönhető.
Mert hogy senki nem tudta, hogyan is kell egy ilyen helyzetet kezelni. Ami biztosan volt tavasszal, azt úgy hívják, hogy pánik. Soha, álmomban sem gondoltam volna, hogy a patika előtt estig fog kígyózni a sor, hogy a C-vitamin hiánycikk lesz, hogy a boltokban majd nem lehet lisztet és cukrot kapni. Ilyenekről még a nagypapám mesélt anno, amikor a világháborús emlékeiről regélt. Aztán mivel a helyzet szerencsére nem vált olyan súlyossá, mint a szomszédos országokban, az emberek szép lassan megnyugodtak.
„Nagyon sokan anyagilag is megszenvedték azt a három hónapot.”
Nagyon sokan sajnos anyagilag is megszenvedték azt a három hónapot, és vonták le azt a következtetést, hogy tönkretették őket, pedig nem is volt itt semmi vész. Mi ennek a vélekedésnek az oka? A pánik csillapodását követően többen is azt gondolták, hogy „ez a vírus nem is olyan veszélyes”, vagy hogy „ez a vírus nem is létezik, csak kitalálták, hogy korlátozhassanak bennünket”. Számos elméletet hallottam már a vírus keletkezéséről és terjedésének okairól, ezekbe most nem szeretnék belemenni. Egyet azonban leszögezhetünk: a SARS-CoV-2 vírus létezik, köztünk van és jelenleg világméretű pandémiát okoz, amibe sokan belehalnak. Aki ezzel vitatkozik, annak nincs és soha nem is volt köze az egészségügyhöz.
Megfigyelve a helyzetet, beszélgetve az emberekkel, azt gondolom, alapvetően két nagyobb tábor van. Az egyik, amelyik retteg a vírustól, és csak akkor mozdul ki otthonról, ha feltétlenül szükséges. Ők azok, akik újra elkezdték felhalmozni az élelmiszereket, gyógyszereket, FFP3 maszkban és gumikesztyűben járnak, és ha 15 forintnál többet kell fizetniük, leizzadva könyörögnek, hogy két részletben fizethessenek, mert akkor nem kell hozzáérniük a banki terminál PIN padjához. A másik véglet, aki sem a boltban, sem a patikában nem hajlandó feltenni a maszkot. Amikor egy ilyen embert megkérünk, hogy vegyen fel maszkot, változatos durvasággal reagál. Nem egyszer kaptam már olyan választ, hogy „Nem érek rá én erre a bohóckodásra!”. Meglátásom szerint sajnos az utóbbiak vannak többségben.
Akik reálisan látják a helyzetet, azok e két tábor között állnak. Ők azok, akik betartják az óvintézkedéseket, komolyan veszik a higiéniát, maszkot viselnek, kerülik a tömegrendezvényeket, ugyanakkor élik tovább az életüket. Érzésem szerint őket kellene erősíteni nekünk, szakmabelieknek.
Amit a korábbiakból tanulhattunk volna
Rengeteg mindent tanulhattunk volna a tavaszi helyzetből, ám félek, hogy mégsem ez történt. Egészségügyben dolgozóként meglehetős aggodalommal szemlélem a jelenlegi helyzetet, nevezetesen a „második hullám felfutását”, amelynek meglátásom szerint több oka van. A kijárási korlátozás sokat segített a vírus terjedésének megfékezésében, azonban a gazdaságot a szakadék szélére sodorta, így sajnos belátható, hogy hosszútávon nem lehet fentartani. Az „első hullám”-ból levonhattunk egy pár következtetést, amelyeket nagyon hasznos lenne alkalmazni most, amikor tényleg baj van.
- Kiemelten fontos a veszélyeztetettek izolációja. Szükségszerű volt és szerencsére meg is történt az idősotthonok és a kórházak látogatási tilalmának minél gyorsabb bevezetése.
- A vásárlási időkorlát nem volt a legszerencsésebb intézkedés, legalábbis nagyon nem megfelelő sáv lett erre kiválasztva. Az idősebbek inkább a korábbi órákban aktívak, ezért ez szinte sehol nem volt betartható. Remélem, ezt az intézkedést nem, vagy nem ilyen módon fogják újra bevezetni.
- A legfájdalmasabb pont a szájmaszk használata. Kezdettől fogva értetlenül szemléltem „a szájmaszk többet árt, mint használ” típusú kommunikációt. Amikor erről beszélgettem emberekkel, döbbenten láttam, hogy ez az fajta gondolkodás mennyire terjed és milyen népszerű. Arról nem is beszélve, hogy Magyarországon az elmúlt fél évben mindenki maszk-szakértő lett. Nanométerekről, ezüstbetétről, oxigén-szaturációról folyt a vita, és én csak kapkodtam a fejemet. Természetesen nem mindegy, hogyan tesszük fel, hányszor és meddig viseljük, és hogyan távolítjuk el, vagy milyen maszkot hordunk, de azért az, hogy káros lenne?! Még számos szakember is arra hivatkozott, hogy nincsenek hivatalos vizsgálatok arra nézve, hogy véd-e a maszk vagy sem. És ha valami, ez beleégett az emberek tudatába. Pedig most már vizsgálatok is vannak, sőt egészen odáig jutottunk, hogy egyenesen kötelező a viselése. Az emberek azonban sajnos nem értik és ezért nehezen fogadják el, hogy ami tavasszal még nem volt szükséges, illetve felesleges volt, most hirtelen feltétel, kötelező kellék lett.
És ebben lenne óriási a mi szerepünk. Számomra például evidens, hogy nálunk március óta mindenki maszkban dolgozik a patikában. Szomorú, hogy ennek az ügynek még mindig van ellentábora, az pedig még inkább elkeserítő, hogy ebben egészségügyi dolgozók is részt vesznek. - Karantén. Erről szerintem mindenkinek van valamilyen sztorija. Lassan fél Magyarország karanténban van. Sajnos ebben is számos következetlenséget látok. Nem értem például, hogy ha egy fertőzöttet házi karanténba zárnak, a vele egy légtérben élő családtagok miért mozoghatnak továbbra is szabadon. Azt sem értem, hogy aki külföldről érkezik haza, miért kell karanténba vonulnia, amikor Magyarországon sem jobb a helyzet. Arról nem is beszélve, hogy ami szabály, az alól miért vannak kivételek. Miért gondoljuk, hogy a balatoni strandokon kevésbé vagyunk veszélyben? Nem tudom, ki hogy van ezzel, de amit én egy ilyen büfében láttam, az nem éppen biztonságos. Mindenki gondolja végig, hogy egy fagyi vagy egy lángos elfogyasztásakor milyen fokú kockázatnak volt kitéve. A kígyózó sorokban senkin nem volt maszk, és gyakorlatilag senki nem tartotta be a másfél méteres távolságot. De ha egy picit tovább gondoljuk, hogy a tölcsér, a lángos, a sószórók, a ketchupos üvegek és még mi minden fordult meg egy nap alatt több száz ember lenyalogatott ujjai között, könnyen belátható, hogy a helyzet egyetlen pozitívuma a szabadtér volt.
- Az iskoláról nehéz nyilatkozni. Tudom, hogy a szülőknek dolgozniuk kell, és ez alatt az idő alatt a gyerekekkel valakinek otthon kellene maradnia, nem beszélve a tanulásban való segédkezésről. Két gyermekem is van, úgyhogy én is megszenvedtem, nehéz volt. Ugyanakkor ne legyenek illúzióink. Az iskolai kontaktok száma olyan magas, hogy ez a szituáció egyértelműen gyújtózsinórnak számít. Éppen elég, hogy a zárt osztályteremben nem kötelező a gyerekeknek maszkot hordaniuk.
Mi a megoldás?
Nos, semmi esetre sem a pánikkeltés. Azt mindenkinek be kell látnia, hogy ez sajnos nem úgy működik, mint Az okos leány című népmesében. Azt látom, hogy valahol mélyen mindenki tart egy kicsit a fertőzéstől, de a közösségi összejövetelekről, az utazásról senki nem akar lemondani. Maszkot nagyon sokan nem szeretnek viselni, de bezárva sem akarnak lenni. Pedig sajnos nem lehet úgy megúszni a fertőzést, hogy mellőzzük az óvintézkedéseket.
„Semmi mást nem tehetünk, mint hogy ésszerűen éljük tovább az életünket.”
Véleményem szerint semmi mást nem tehetünk, mint hogy ésszerűen éljük tovább az életünket. Gyakrabban mosunk és fertőtlenítünk kezet, fokozottabban figyelünk a higiéniára, megfelelően és szakszerűen viseljük a maszkot, erősítjük az immunrendszerünket, csökkentjük a zárt térben való összejövetelek számát és vigyázunk idős szeretteinkre. Nekünk, egészségügyi szakembereknek pedig a legfőbb feladatunk, hogy ezekben jó példával járjunk elől!
Kocsisné dr. Balogh Annamária
szakgyógyszerész