Cégük számos külföldi országban dolgozik nemcsak gyógyszeripari vállalatoknak, hanem állami szereplőknek is. Idehaza előfordul, hogy egy egészségpolitikai tanácsadó céghez fordul, mondjuk, a NEAK?
Tipikusan nem. Nem hiszem, hogy azért, mert az állami intézményeknél rangon alulinak tartanák külső szakértőktől tanácsot kérni, hiszen az informatikában vagy a közbeszerzéseknél ez bevett gyakorlat. Az egészségpolitikában másképp alakult, de informálisan gyakran kikérik a véleményünket konkrét dolgokról, és szívesen el is mondjuk, ha azzal tudunk segíteni.
Feltéve, hogy mégis kapnának itthon az államtól tanácsadói munkát a gyógyszertámogatások területén: mit mondanának a nemzetközi megbízások tapasztalataival felvértezve? Mit lehetne jobban csinálni a finanszírozói oldalon?
A legnagyobb problémának most azt gondolom, hogy bizonyos kérdésekkel nálunk az állam szemlátomást egyáltalán nem foglalkozik. Fel kellene ismerni a gondot, és azt is, hogy mekkora a nagyságrendje, és hova vezet.
Például?
Az elmúlt 25 évben a gyógyszertámogatás modellje nagyjából az volt, hogy a generikus gyógyszereknek folyamatosan megy le az ára, mert egy kvázi inflációmentes környezetben, stabil árfolyamok mellett egyre olcsóbban állítják őket elő – a drága új készítményeket pedig ebből a megtakarításból tudjuk finanszírozni. Csakhogy a gyakori és nagy szabadalmi lejáratok kora elmúlt, az újonnan érkező gyógyszerek egyre drágábbak lettek, utána pedig 2020-ban beütött a Covid, és kiderült, nem fenntartható, hogy minden gyártási folyamat Kínában meg Indiában kezdődik, csak mert – egyebek mellett a környezetszennyezés tolerálása miatt – ott ez olcsón megoldható. Ennek a paradigmának vége, új alapokra kell helyezni a rendszert. Ez az egész világra igaz, de itthon sem véletlen, hogy gyakorlatilag leállt az új gyógyszerek befogadása, és a jelek szerint az egyedi méltányosság nevű kiskaput is próbálják bezárni.
A fő különbség Magyarország és a nyugati államok között, hogy ott sokkal tudatosabban állnak ehhez a helyzethez, mi meg mintha még nem fogtuk volna fel, mi történik. Azzal foglalkozunk, hogy szentségtörés, ha a gyógyszergyártók árat akarnak emelni, és sporadikus esetekben fél év alkudozás után, amikor már ellátási problémák vannak, esetleg megtehetik. Értem, ha a döntéshozónak fáj az áremelés, de meg kell nézni, mi az oka, és mi a következménye annak, ha nem történik meg.
Az innovatív gyártók hazai leányai már a járvány előtt is panaszkodtak, hogy rengeteg termékük hiába vár évekig befogadásra. A régiónk más országaival összehasonlítva valóban lassú és szűkmarkú a hazai rendszer?
Volt egy együttműködésünk 2020-ban a lengyel és a magyar innovatív gyártók szövetségével, megnéztük, hogy a V4-országok hogyan állnak egymáshoz képest. Nehéz az összehasonlítás, de az jött ki, hogy bizonyos terápiás területeken – részben vagy nagyrészt az egyedi méltányosságon keresztüli hozzáférésnek köszönhetően – egészen jól állunk, illetve álltunk akkor. Tehát nem volt igaz, hogy az a rengeteg készítmény itt egyszerűen nem elérhető.
A gyártók ettől még kifogásolhatják, hogy ez bizonytalan, kiszámíthatatlan helyzet.
Őszintén szólva, szerintem a gyártónak majdnem mindegy, ha a beteg megkapja a terápiát, neki meg kifizetik. Persze a társadalom szempontjából rossz, mert nem átlátható, nem tudni, miért kapja meg az egyik beteg, és miért nem a másik. Már ott sérül az esélyegyenlőség, hogy aki nem tud egy kérvényt kitölteni, vagy azt sem tudja, hogy van ilyen lehetőség, az kimarad. A NEAK már nem bírja erőforrással, az átfutási idők – jogszabály ide vagy oda – megnőttek, gyors kapacitásnövelésre vagy az egyedi méltányossági rendszer tehermentesítésére van szükség, ha nem akarjuk, hogy folyamatban lévő kezelések tömegesen szakadjanak félbe. Tehát ez egy igazságtalan és intranszparens rendszer, de úgy általában viszonylag jó hozzáférést biztosít a modern terápiákhoz nemzetközi összevetésben is. A csehek, szlovénok így is előttünk járnak, a szlovákok és főleg a lengyelek viszont nem. Legalábbis 2020-ig így volt. Úgy sejtem, azóta elkezdtünk lemaradni, talán már Romániához, Horvátországhoz képest is.
De ha jól értem, a NEAK akkori főigazgató-helyettesének múlt év végi bejelentése, hogy az egyedi méltányosságot minimálisra szorítanák, önmagában a transzparencia felé mutatna.
Természetesen, hiszen az egyedi méltányosság jelenlegi alkalmazási módja pótcselekvés: a hatékony befogadási rendszer helyett alkalmazzuk. Bidló Judit is azt hangsúlyozta, hogy az átalakítás kizárólag a befogadási folyamatok felgyorsításával együtt, és azzal szinkronban valósulhat meg. A méltányosság lehetőségét eredetileg azzal a céllal írták bele a törvénybe a kilencvenes évek második felében, hogy legyen legitim mechanizmus, ha egy fontos ember gyógyítását meg akarjuk oldani nálunk amúgy nem elérhető gyógyszerrel. Aztán 2006-ban már 5 milliárd ment el erre a támogatási formára, addigra az OEP-ben külön főosztályt kellett felállítani a feladatra. Akkor alakult ki az a gyakorlat, hogy ez a befogadás előszobája. Ami nem feltétlenül baj, csak nevén kellene nevezni: a biztosító fenntartja magának a jogot, hogy preautorizációs rendszer keretében bizonyos költséges dolgokat megvizsgáljon, mielőtt odaadja rájuk a pénzt. Egy szakmai csapattal, elektronikus kérelmezéssel és call centerrel működtetve ennek lenne értelme, de ehhez szakmapolitikai koncepció kellene, no meg források és szakszerű megvalósítás.
Mit gondol az eredményalapú gyógyszer-finanszírozásról? Tényleg az a jövő?
A 2000-es évek végén sokat beszéltem róla, és komolyan is gondoltam, hogy működőképes. Tizenöt év elteltével viszont látszik, hogy ha zsákutcának túlzás is lenne nevezni, nem igazolta a várakozásokat. Az egészségnyereség ugyanis gyakran nem egyszerűen megítélhető dolog, drága mérni, így esetleg többe kerül a folyamat, mint amennyi a remélt megtakarítás. Tehát ha az elv jó is, a megvalósítás nem költséghatékony. Márpedig minek fordítsunk egy csomó pénzt méregetésre, ha a törzskönyvezési eljárás során már a legmagasabb standardok szerint ellenőrizték, hogy mit tud a gyógyszer?
Jogos félelem, hogy amint a gyógyszergyártók egyre inkább rámennek a ritka betegségek elleni gyógyszerekre, ez a legtöbb országnak meghaladja a lehetőségeit?
Már most is ez történik. Inkább az a kérdés, hogy a szolidáris, gazdag társadalmak is eljutnak-e oda, hogy kénytelenek feladni az ideát, miszerint költséget nem nézve mindenkinek biztosítják a kezelést, akinek kell. A ritka betegségek gyógyszereinek ára semmivel összemérve nem értelmezhető. Annyi pénzből társadalmi szinten hasznosabb lenne venni minden embernek napi egy kiló almát vagy havi fitneszbérletet. Persze mondhatjuk, hogy emberek vagyunk, a racionalitáson túlmutató szolidaritást is vállalunk egymás iránt, ez is védhető, politikailag meg nyilván vállalhatóbb is.
A kutató, tanácsadó szemszögéből hihető a k+f kiadások gyártók által kommunikált nagysága? Pár éve még egymilliárd dollárra tették egy új termék kifejlesztését, ma már legalább kettőt mondanak.
Önmagában a drágulás érthető, hiszen van infláció, természetes árnövekedés, deglobalizáció. A növekedés mértéke talán kevésbé indokolható ezekkel a tényezőkkel, a törzskönyvező hatóságok szigorításaival viszont akár igen. Idővel azonban rájöttek a szabályozók, hogy így részben épp ők okozzák a költségrobbanást, meg a fejlesztés elhúzódását. Aztán jött a Covid, amikor meg egyenesen azt mondták, hogy végül is nincs feltétlenül szükség erre az egész cécóra. Szóval most már nem olyan életszerű a költségnövekedés, hiszen közben egyre jobb technológiákkal, egyre jobban lehet célozni, molekulát tervezni is. Amúgy a fejlesztési költségek körül azóta vita zajlik, amióta ilyen tanulmányok vannak – nem mindegy például, hogy a megbukott fejlesztések költségét elkenjük-e a piacra kerülő gyógyszereken, vagy hogy a törzskönyvezési célú pivotális klinikai vizsgálatokon túli vizsgálatokról mit gondolunk. Emellett pedig az is igaz, hogy ha egy betegség kevés embert érint, akkor nehezebb és drágább lesz megfelelő minőségű klinikai vizsgálatot összerakni.
A nálunk tapasztalható gyógyszerhiányok oka csak az ellátási láncok sokat emlegetett akadozása, vagy az árszintnek is van benne szerepe?
Biztosan nagy szerepe van benne. Akinek pár száz forintért kellene eladnia egyhavi adag gyógyszert, az inkább máshol adja el. Az alkupozíciók radikális változásban vannak, látni kell, hogy jelenleg már az országok versengenek a korlátozott készletekért, és nem az a fő ambíciójuk, hogy olcsón vásároljanak, hanem hogy egyáltalán biztosítsák az ellátást.
------------------------------------------------------------------------------------------------------
Dr. Molnár Márk Péter orvosi, majd közgazdászdiplomája megszerzése után az Egészségügyi Stratégiai Kutatóintézetben dolgozott, később az Országos Egészségbiztosítási Pénztár gyógyszertámogatásért felelős főosztályát vezette. 2016-ig a Budapesti Corvinus Egyetem Vezetéstudományi Intézetében volt kutatásvezető, ott védte meg doktori disszertációját a terápiamenedzsment és betegedukációs programok adherenciajavító hatásának és gazdaságosságának témakörében. Az Ideas & Solutions egészségpolitikai tanácsadó cég egyik alapítója, partnere.